Kilenc évvel ezelőtt, 2014. április 4-én pénteken egy szép napsütéses késődélutánon Székesfehérváron lépett pályára a Haladás. A felcsútiak elleni mérkőzésen a Sóstói Stadion vendégszektorából szurkolt e sorok írója is, még pesti gimnazistaként. Következzék egy személyesebb hangvételű visszaemlékezés arról a csapatról, ahol aztán tényleg mindenki szombathelyi volt.

Előtérben a csapat, háttérben a drukkerek

Aznap délelőtt a 2012/13-as szezonban használt fekete Legea mezemben mentem suliba, hátán Kenesei nevével (néhány nappal a megvásárlását követően Kenő Pápára igazolt, ez persze semmit sem von le az érdemeiből…), s lelkesen újságoltam az osztálytársaknak, hogy ma végre nagy meccsre megyek. A legtöbben az Újpest – Fradira gondoltak (mert a fővárosi derbit is aznap rendezték), én viszont büszkén mondtam, hogy a Felcsút – Hali meccsre látogatok ki.

Már ezt a „Felcsút-dolgot” meg kellett magyarázni. Ők abban a szezonban nyerték meg az NB II nyugati csoportját, amikor a második számú együttesek utoljára indulhattak a második vonalban, merthogy szoros szimbiózisban éltek az akkor még Videoton nevet viselő fehérváriakkal. A bajnoki cím a Fejér megyei faluba került, a tartalék státusz pedig szakmai együttműködéssé „szelídült”. Eredetileg tényleg a Puskás Ferenc nevét felvevő focisuli növendékei szerepeltek a kezdőben, de az eredmények elmaradtak, a keretet pedig olyan sokat megélt spílerekkel töltötték fel, mint Czvitkovics Péter, Lubos Hajdúch, Tóth II Balázs vagy Lencse László. Benczés Miklós tréner légiósokat is bevethetett, többek között Gallardót, Fabiót vagy Denkovicsot.

Bezzeg nálunk! Artner Tamás vezetőedző keze alatt egy ízig-vérig vasi gárda jött össze, ahová remekül beilleszkedett Fehér Zoltán és Bosnjak Predrag is. A keret tapasztaltabb része a HVSE-ben nevelkedett, a fiatalok az Illés Akadémiáról érkeztek, így például az addigi legeredményesebb szezonját futó Radó András és az alapemberré váló Németh Márió. Az egyre jobb formába kerülő csapatunk esetleges győzelmével tovább álmodozhatunk éremről és Európáról… Szóba is került a vonaton az öt évvel azelőtti kazah és svéd túra.

Akkoriban még nem készült el a Pancho Aréna, ezért Gallardóék a székesfehérvári Sóstói Stadionban fogadták ellenfeleiket, jellemzően néhányszáz néző előtt. Épp ezért ért némi meglepetéssel, hogy a vasútállomáson rendőrök vártak bennünket, a stadionig vezető körülbelül egy kilométeres úton a fontosabb kereszteződéseknél további járőrkocsik álltak. A temetőn keresztül megközelíthető vendégszektorban köszöntöttük az ismerős arcokat, felhangzott az első „Hajrá Hali”. Néhányan feltankoltak sörből (békebeli háromötvenes Ászokkal), mások az utolsó széksor mögött felhúzott mobilbudi-sort látogatták meg.

Azóta már lebontották ezt a stadiont, vasszékestül, mobilvécéstül

Csapatunk a Rózsa - Fehér, Guzmics, Tóth, Bosnjak - Simon, Iszlai, Nagy, Halmosi - Németh, Radó kezdővel állt ki, a pályaválasztó részéről Benczés tréner a Hajdúch - Lorentz, Vaszicsku, Szekeres, Fabio - Tóth II B., Polonkai - Szakály D., Lencse, Czvitkovics - Tischler tizenegynek szavazott bizalmat.

Bő fél órát kellett várni az első gólra. Radó adta be a szögletet, Guzmics Ricsi érkezett és bólintott, egy ide! Ráadásul szögletből! (A bajnokság első fordulójában ugyanitt a saját sarokrúgásunk után sikerült gólt kapni, szóval már ezért különleges volt ez a találat). Büntetőhöz juthattunk volna utána, de Vad II sípja néma maradt, pedig Hajdúch kapus egyértelműen ellökte Halmosit. Kilenc perccel később Czvitkovics Péter lőtt hatalmas gólt, de sokáig nem kellett szomorkodnunk, a középkezdést követő támadásból visszaszereztük előnyünket, ezúttal Radó András talált be!

Legszebb öröm a gólöröm!

A második félidőben nem sikerült rárúgni a megnyugtató harmadikat, még azok után sem, hogy Tóth II Balázst leküldte a játékvezető a 71. percben. Sőt, a lefújás előtt Nagy Gabi hatalmasat mentett a gólvonalról! Ünnepelhettünk a csapattal, a harminc-negyven fős vendégtábortól zengett az amúgy szinte teljesen üres aréna. Kiadtuk a jelszót: „Reszkess Kazahsztán!”

Járt a pacsi! Fehér sapkában a szerző, fehér mezben meg az egyik gólszerző

Artner Tamás a lefújást követően elmondta, a keret minősége nem alkalmas a nemzetközi kupaszereplés elérésére, a hozzáállása viszont igen... Halmosi Péter pedig úgy fogalmazott, "nagyon összetartó közösséget alkotunk, és most már nincs az öltözőben olyan ember, aki nem a Haladás sikeréért küzd. Mindenki meg tudna halni a csapatért, és azt gondolom, hogy ez látszik is". Sajnos néhány hónappal később, a nyáron fontos szereplők távoztak ebből az amúgy sokra hivatott gárdából, még a kiesés szele is megérintett bennünket, de végül két edzőváltás árán bennmaradtunk.

Azóta nagyot fordult a világ. Az elmúlt három idény végén érem került a felcsútiak nyakába és kiléphettek Európába (habár azok elég kis lépések voltak) mi viszont a másodosztály középmezőnyében rekedtünk. Radó András azóta sem lett válogatott, manapság a Vasas II-ben szerepel. Az akkori kezdőből Bosnjak most is velünk van, többen visszavonultak vagy alacsonyabb osztályban fociznak.

Habár messze nem ez a legnagyobb győzelmünk, én szép emlékként őrizem azóta is a belépőt, mert ez a találkozó és ez a koncepció (mindenki szombathelyi!) bemutatta, miben lehetnénk mi sikeresek. Talán egyszer eljön a mi időnk, majd az én fiam lógja el az utolsó órát, hogy ott lehessen a péntek délutáni idegenbeli meccsünkön. Már csak az a kérdés, hogy kinek a neve lesz a mezen…

A fotók a haladasfc.hu-ról származnak, Vágvölgyi Bálint érdeme! Továbbiak ide kattintva érhetőek el!
A meccs összefoglalója: