Jópár évvel ezelőtt egy győztes idegenbeli bajnokinkról vonatoztam hazafelé, amikor a fülkében – a sálamat meglátva – leszólított egy utastárs. Kiderült, hogy egy nagymúltú vidéki csapat szurkolója, daliás időkben nemzetközi kupában is öregbítették a magyar futball hírnevét, de a kétezres évek második felére kiestek, azóta alsóbb ligában senyvednek, párszáz néző előtt. Leszállás előtt óva intett attól, hogy a Haladást elnyelje valaha a másodosztály mocsara, mert onnan szinte lehetetlen felállni, de én akkor ennek nem tanúsítottam különösebb jelentőséget. Azt hiszem, most kezdem érteni, mire gondolt…

Szóval kikaptunk az amúgy nem túl acélos szegediektől, két hete meg a hátsó régióban tanyázó Szpari vitte el könnyedén mind a három pontot a Rohonci útról. Habár lehetne mondani, hogy matematika, meg történtek már csodák… De a realitás az, hogy nyáron sorozatban az ötödik idényünket kezdjük majd meg a másodosztályban.

Nem ezt szoktuk meg, merthogy erre a Nemzeti Bajnokság 1935-ös bevezetése óta nem volt példa. Amióta amatőrcsapatok (a Haladás a második világháború végéig az volt) is indulhattak az NB I-ben, csapatunk négynél több egymást követő szezont sosem töltött el a második vonalban. Jellemzően a legmagasabb osztályban szerepeltünk (nálunk csak a győriek töltöttek több szezont az élvonalban a vidéki gárdák közül), ha ki is estünk, 1-2 idényen belül visszajutottunk. A leghosszabb időszak a 2004-es újjáalakulás és a 2008-as feljutás között telt el, de ne felejtsük el, hogy a pályán elért eredmények szerint a 2006/07-es idény végén is feljutottunk, csak az MLSZ pontlevonással sújtott bennünket.

A 2007/08-as idényben 4500 fő körül alakult a hazai meccseink átlagnézőszáma (f.: Vond)

Most viszont más a helyzetünk. Tizenöt éve viszonylag simán nyertük meg a másodosztály nyugati csoportját, és egy bő évtizeden át elvoltunk az élvonalban úgy, hogy főként a helyi srácokra és az akadémiáról kijövő ifistákra támaszkodtunk, eurószázezreket pedig sosem fizettünk játékosokért. Ez a mai Haladás óriási hátrányban van egy Mezőkövesd Zsóryhoz, Kisvárda FC-hez, pláne a felcsúti klubhoz képest, és a sort hosszan lehetne folytatni. Nagyon messze vagyunk az NB I-től és nem valószínű, hogy mostanában közelebb fogunk kerülni, hacsak nem történik eget rengető változás a létszám és/vagy a finanszírozás kapcsán.

Ugyanis – és ezzel nem a vezetésünket akarom felmenteni – a mai magyar futballkörnyezet nem kedvez a Hali számára. Kis halak vagyunk mi a felhizlalt ragadozók között, ne csodálkozzon senki, ha nyáron a jobb szezont futók a felkészülést már nem az akadémián kezdik el. Értékeinket nem tudjuk megtartani, az új igazolások kis százalékából válik húzóember. El lehetne játszani a gondolattal, milyen lenne most egy Dombó D.– Kállai K., Mocsi A., Hegedűs J., Debreceni Z., – Kiss T., Kiss B., Németh M., – Medgyes Z., Tóth M., Radó A. neveket tartalmazó Hali, de sok értelme nincs, mert a realitás nem ez.

Aki jó, azt elviszik, akit hozunk helyére, az nem biztos, hogy beválik. Itt a fiatalok megkapják a kellő játékpercet, a nálunk tehetősebb kluboknak aprópénz az az összeg, amiért megszerezhetik tőlünk, ráadásul egy „kész” futballistát kapnak, akit nekik már nem kell „nevelgetni”. A labdarúgó meg mehet magasabb osztályba, és a menedzserének is jut némi százalék. Win-win szitu, mindenki jól jár, kivéve azokat a szurkolókat, akik reménykednek valamiféle szebb jövőben.

Mocsi Attilát a Videoton II-ből hoztuk, két évvel később Marco Rossi küldött neki válogatott meghívót

Azok az idők meg elmúltak, hogy valaki csak azért maradjon itt, mert ez a Haladás. A Hali-szív a lelátón dobog, az ország (és a Kárpát-medence) különféle pontjairól Szombathelyre érkező futballistáknak – persze tisztelet a kivételnek – az akadémia és a Haladás csak egy lépcsőfok a pályafutásuk során. Sajnos nincsenek már Király Gabik, Halmosi Péterek, Tóth Petik, hogy csak azért utasítsanak vissza jó ajánlatot és szintlépési lehetőséget, mert nekik a Hali a mindenük.

Ha ki akarunk jutni a mocsárból, akkor minél előbb el kell kezdeni vonzóvá tenni a Haladást, hogy megérje itt maradni vagy ide jönni, hogy a Haliban futballozni rangot jelentsen és ne csak egy megfelelő ugródeszkát. Amennyiben ez nem megy, vagy nem lehetséges, akkor pedig be kell látni, hogy maradunk itt a „langyos vízben”, a másodosztály középmezőnyében. Nem egyedül, hiszen itt vannak mellettünk a győriek, pécsiek, szegediek, nyíregyháziak, békéscsabaiak. Miközben „odafenn”, múltat tekintve szegény, a rendelkezésre álló pénz mennyiségét tekintve gazdag várdaiak és felcsútiak küzdenek a dobogós helyekért.

Mondjuk mi legalább létezünk, nekünk olykor néhány győztes bajnoki után eszünkbe juthat, hogy talán majd most csoda történik, és a papírformát borítva valahogy elérjük a második helyet és megváltjuk a jegyet az élvonalra. Dunaújvárosban, Tatabányán, Salgótarjánban, Szolnokon, Kaposváron vagy Sopronban még ennyi sincs. „De számomra nem vigasztalás, hogy millióknak fáj ugyanaz, ami nekem.”

Legalább próbáljunk meg kimászni ebből a mély valamiből, a süppedésbe való belenyugvásnál nincs irritálóbb.