A napokban lesz hét éve, hogy hazaköltöztünk, az öregfiúk és a szurkolók meccsét, az eszékiek elleni avatót követően végre élesben is bemutatkozhatott az új Rohonci úti létesítmény, modern szóval élve „sportkomplexum”.

És micsoda visszatérés volt! A szupertehetségnek tartott, később Felcsútra értékesített, jelenleg a lengyel másodosztályban futballozó Kiss Tamás örökké emlékezetes bombája győzelmet ért a ferencvárosiak ellen, majd két héttel később a bajnok fehérváriakat is megvertük, szintén drámai körülmények között, így a karácsonyt a vonal felett tölthettük. Történt mindez 2017 végén.

Azóta sok víz lefolyt a Perinten, az új stadionnak másfél idény jutott az élvonalban, és egy némiképp reményteli félév a másodosztályban, mert 2021 őszén egy darabig úgy tűnt, akár belőlünk is lehet meglepetéscsapat. Nem lett.

Egy éve ilyenkor már sejteni lehetett, hogy nagy a baj. Hiába írta meg az ugytudjuk, és vette át a fél magyar sportsajtó, az ügyvezető igazgató asszony tollba mondta, hogy ugyan nincs minden rendben, de közel sem akkora a probléma. Még a jogi eljárást is megemlítette a durva hangnemű közlemény, amiből utána még kaptunk párat. Kár, hogy sok igazság nem volt bennük. Belemehetnénk, hogy mikor és kivel lehetett volna megmenteni azt a klubot abban a formában, de utólag felesleges, attól nekünk jobb nem lesz, azzal a Haladás beljebb nem lesz. Persze, követeljük a felelősök elszámoltatását, hogy egyszer végre őszintén beszéljenek a történtekről, de ettől a Haladás pontszáma nem fog nőni.

Merthogy most abból kellene a legtöbb. Ugyanis a Haladás nem halt meg a gyirmóti meccset követően, sem a nyáron. A HVSE ugyanis kapott egy lehetőséget, a harmadosztálytól búcsúzó együttes váratlanul mégis el tudott indulni az NB III-ban. Aminél nem sok nehezebb bajnokság létezik, a játékvezetés színvonaláról ne is beszéljünk, ott vannak a tartalékcsapatok, amelyek akár hét-nyolc külföldivel is kiállhatnak. Össze lehetne számolni, mennyi pontot vesztett a csapat az utolsó percekben kapott gólokkal, vagy mennyi időt töltött emberhátrányban, de azt is, mennyi a lemaradás, mennyit kellene ledolgozni a folytatásban, hogy az idény végére valahogy a vonal felett legyünk. De én nem az vagyok, aki számon kérne bármit a játékosokon. Futballozzanak, tegyenek meg mindent a klubért, a Haladásért, én pedig meg fogom őket tapsolni.

Szóval, ha csak a körülményeket, a lehetőségeket nézzük, elképzelhetetlenül messze vagyunk attól, hogy újfent a ferencvárosiakat vagy a székesfehérváriakat fogadjuk a Rohonci úton. Ha november végén a HVSE közgyűlése dönt a licenc átruházásáról, és az önkormányzati Haladás 1919 Kft-hez kerül, a túlélési esélyek remélhetőleg nőnek. Én csak abban bízom, hogy gondosabb kezek dolgoznak majd a Haliért.

A Haladás viszont él, köszönhetően a szurkolóknak, akik, ha kellett vizet, labdákat vásároltak a csapatnak, a múlt hét végén a soproniak ellen élvonalbeli szintű hangulatot varázsoltak a Rohonci út lelátóira, lengtek a zöld-fehér zászlók a szélben, görögtüzek gyúltak.

Mert tényleg nincs oly’ erő, mely legyőzhetné a csapatunk…

(címlapkép: Savaria Fórum)