Napra pontosan tizenegy éve, 2013. május 24-én pénteken a Haladás Újpesten játszott, 17:00-kor kezdődött a meccs. Nekem pedig nem csak azért különleges, mert hosszú évtizedek után ekkor nyertünk először a IV. kerületben, hanem mert ez volt az első olyan találkozó, amin a lelátóról szurkolhattam a nagybetűs Csapatomnak.

Budapesti vagyok, itt születtem, azóta is itt élek, egész pontosan Újpesten, a stadiontól néhányszáz méterre. Adódik a kérdés, mégis hogyan lettem ízig-vérig Halista. A mi történetünk Sárváron indul, 2010. augusztusában ott nyaraltunk a családommal, egyik nap pedig – amikor már meguntuk a fürdő-vár-arborétum triót – átvonatoztunk Szombathelyre, sétáltunk a Fő téren, a Csótónál. Nekem pedig ott és akkor, tizenhárom évesen valamiért megtetszett a város, a mai napig nem tudom megmagyarázni miért. Nem is kell.

A futball iránt már első éveimben élénken érdeklődtem (van is egy fotó az archívumban, amikor egy labdával pózolok babaként), sőt négyéves koromig meg voltam győződve róla, hogy édesapám találta fel, nagyapám pedig válogatott klasszis pályafutást tudhat maga mögött (utólag azért ebben van némi logikai bukfenc, de ez akkor nem zavart.). De valahogy kedvenc csapat nem alakult ki, nem tudtam úgy igazán kötődni. Egészen a szombathelyi kirándulásig.

Azt tudtam korábban is, hogy létezik a Haladás, meg 2009-ben hatalmas bravúrt aratva újoncként bronzérmes lett, az indulót is ismertem, sínautóbuszostul. A nyaralás hatására elkezdtem követni a csapatot, megismertem a játékosokat, Kenesei neve ismerősen csengett, Csertői Aurélé is. Fokozatosan váltam egyszerű érdeklődőből szurkolóvá. Reménykedtem, hogy az Aczél Zoli-féle feltámadás kitart tavaszra is (hiszen megvertük a címvédő debrecenieket 3-0-ra, Branislav Fodrek mit játszott azon a meccsen…).

Halmosi Péter visszatérésének őszintén örültem, azt pedig, hogy a teremtorna szombathelyi csoportját megnyertük, még az irodalom órán házi feladatként kiadott fogalmazásba is beleírtam. (Erika néni levont egy pontot, mert szerinte a „szombathelyi” az jelző, nem kell nagy betűvel írni. Szerintem meg de, mert tulajdonnév: Szombathelyi Haladás.)

A ZTE elleni szezonnyitó rangadót természetesen nem adta a tévé, így az nb1.hu szöveges tudósítását frissítgettem percről percre. Kenő tizenegyesből szerzett góljával már a 3. percben vezettünk!

Április 17-én a keresztapáméknak épp Szombathelyen akadt dolguk, szóval én is elkísértem őket, pont akkor indultunk vissza, amikor a szurkolók sétáltak a Rohonci út felé a bajnokesélyes Videoton elleni mérkőzésre. Végig az járt a fejemben, bár én is a meccsre tartanék… Azt már csak otthon tudtam meg, hogy győztünk: Halmosi és Kenesei góljaival megvertük a bajnokot, aznap pedig nem csak Aczél Zoltán lejtett örömtáncot.

A családom és a barátaim mind tudták már, ha hétvége jön, első a Haladás. Ahhoz igazítottuk a többi programot, a Római partról például azért rohantunk vissza 2012 márciusában, hogy az első perctől nézhessem a ferencvárosiak elleni rangadót. Bosszankodtam a kihagyott tizenegyesnél, nem akartam elhinni a meg nem adott gólt és együtt üvöltöttem nyolcezer szurkolóval, amikor Oross Marci passzát követően Kenesei az üres kapuba vágta a labdát.

Hiába játszottunk viszonylag sokszor Budapesten, az első helyszíni meccsemre a bevezetőben jelzett időpontig kellett várnom. A győzködés sikerrel járt, aznap valamiért délután tartották az órákat a gimnáziumban, az utolsóról rohantam a metróhoz, onnan a Városkapuhoz, majd a 122-es busszal a stadionig.

Péntek délután, 17:00 óra. Körülbelül ezren, ha lehettünk a Szusza Ferenc Stadionban. Mi két győzelem után jöttünk ide (0-2 Pécsett, 2-1 otthon a L. Pápa ellen), az újpestiek pocsék tavaszt tudhattak maguk mögött. A második félidőre érezhetően jobban játszottunk, a hosszabbítás környékén jött Radó és megszerezte a győztes gólt. A helyszínen az ott megismert szurkolótársak megnyugtattak, nem megy nyáron a Vidibe, sem a Fradiba.

Néhány nappal később az egyik online piactérre valaki feltöltött egy Haladás-mezt a 2012/13-as szezonból. L-es méret, alig használt, hatezer forint, ráadásul Újpesten átvehető. Szombat délután már abban néztem a Honvéd elleni szezonzárónkat. Hátul KENESEI-felirattal és 20-as számmal. Kenő kb. egy héttel később aláírt a L. Pápához. (Nekem akkor is kedvenc, az egyik a sok közül.)

A következő szezontól már bátrabban járhattam a meccseinkre. Ott voltam, amikor Halmosi Medox születése napján megvertük az MTK-t, azon augusztusi éjszakán még a locsoló is beindult meccs közben. Olykor barátok is elkísértek, máskor én ismertem meg barátokká lett drukkereket.

Lacival például az újpestiek elleni 1-1-es döntetlen alkalmával beszélgettem először, Andris pedig nem akarta elhinni, hogy lettem én Budapestről Haladás-szurkoló. Pedig van ennél „durvább” eset is, Józsi barátom például bodrogkeresztúri. Vele anno jó órán át harcoltunk a helyi erőkkel, hogy bejuthassunk a Groupama Arénába. Akkor vezették be a szurkolói kártyás rendszert, a meccsre pedig valamiféle okból kifolyólag csak Szombathelyen lehetett jegyet venni. Bejutottunk, kiszurkoltuk azt a 0-0-t. Ekkor vesztett először pontot a Fradi az új arénájában.

(2014. november 30., Újpest. Lacival épp arról beszélgetünk, vajon Szentes Lázár marad-e a kispadon tavaszra is. Maradt.)

A Haladással kapcsolatban egy másik szenvedélyem, az írás is kiteljesedhetett. Egyszer még egy szurkolói verset is írtam, valamelyik jegyzetfüzetemben a mai napig megvan. 2012-ben indítottam egy blogot, a linket pedig a hivatalos honlapon osztottam meg a kommentmezőben heti rendszerességgel. Az egyik „elemző” cikket például majdnem kétszázan olvasták el! Alig másfél évvel később, a már korábban megénekelt felcsúti/fehérvári túránk után csatlakoztam egy dinamikusan fejlődő szurkolói oldalhoz. A többi már történelem…

Ahogy az a számos emlék, amit azóta átéltem. Például amikor a Puskás Stadionban a „mindenki szombathelyi” csapatunkkal hármat gurítottunk a Fradinak. Vagy amikor a baráti társasággal a Balatonon nyaraltunk, ők a siófoki – azóta lebontott – Palace Disco felé tartottak, én meg Székesfehérváron ünnepeltem Juhász Roland öngólját, amivel megvertük a bajnokot.

Fehérváron, fehér ingben, győzelemre várva

Jártam Hali-meccsen Pasaréten (onnét származik a címlapkép, Andrisékkal épp elemezzük a játékunkat), ahol Mészöly Gézával, Mészöly Kálmánnal és Németh Márióval is készítettem közös képet, Szarvason, Csepelen még meg is akartak verni, a Vasas ellen pedig megpróbálta két suhanc ellopni a sálamat. Nem jártak sikerrel.

Az egyetemen a mérkőzésekhez igazítottam az óráimat, az első római jogi vizsgám előtt pedig nem a tételek miatt izgultam, hanem azért, mert eladtuk Hegedűs Jánost a felcsútiaknak… Magyar jogtörténet szigorlaton is bizonyára jobb jegyet kapok, ha a tétnélküli, gyirmótiak elleni meccs helyett a tételeket nézem át.

Mostanra, újságíró munkásemberként a beosztásomat és a szabadságaimat igyekeztem úgy szervezni, hogy ha tehetem, ki tudjak menni. Balázs barátom esküvőjének másnapján például azért siettem vissza, hogy a BVSC elleni szezonnyitón ott lehessek.

Ki is kaptunk.

Múlt hétfőn a Vasas ellen is ott szurkoltunk. Lacival, Tomival, Andrissal és a többiekkel, akikkel ismeretlenül is egy közösséget alkotunk. Mert a Hali mi vagyunk!

Emelem poharam a győzelemre Kispesten. Nyertünk is.

Vasárnap felveszem a sálam, a fekete KENESEI-mezem és megint meccsre megyek.

Nem akarom elhinni, hogy ez lesz az utolsó.

Bill Shankly után szabadon:

„Vannak, akik azt hiszik, a Haladás olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a Haladás sokkal, de sokkal fontosabb.”